„Azt állítom, hogy a film hozza létre önmagát, a rendező csak egy médium, aki segíti megszületni. A filmet a közönség rendeli meg, a rendező csak leszállítja a megrendelt mozit.”

„Amikor elkezdődnek a felvételek valami visszafordíthatatlan is elindul. A kamera rögzíti az éppen múló valóság néhány percét, és azt átemeli az örökkévalóságba. Ami rögzítésre kerül, az automatikusan leválik a fizikai valóságról és annak lenyomataként fiktív valósággá, azaz fikcióvá lesz. Vagyis ez beavatkozás az idő múlásába, egyfajta teremtés.”

Életút

A kezdet

Bemutatkozas PeterPályafutásomat 1968-ban kezdtem amatőr filmesként, 1968-1974 között sok mindent kipróbáltam, voltam hírlapárus, segédmunkás, raktáros, zenész, gondnok is. 9 hónapot át, sorkatonaként, a hazát védtem… De a legfontosabb munkahelyem 2 éven keresztül az Országos Széchenyi Könyvtár Hírlaptára volt. Itt kezdtem a művészetekkel foglalkozni, a hihetetlen tudás tárházában a múlt is elkezdett érdekelni, és közben az amatőrfilmezés is izgatott.

Mivel a rajzolás volt a hobbim, megpróbáltam felvételizni a Képzőművészeti Főiskolába, de nem sikerült. Ekkor döntöttem úgy, hogy rajzfilmet fogok készíteni. Ez a műfaj rengeteg alázatot követel az alkotótól, ugyanis minden mozdulat részlete az agyban jelenik meg először, és azt kell belerajzolnod a világba, és nem fordítva, hogy valami történik a világban és az megjelenik az agyadban. Ugyanakkor rájöttem egy nagyon fontos dologra: az alkotás értelmetlenné teszi az idő fogalmát. Több ezer rajzot kellett csinálnom és nem is tudom, már hogy nyár volt e vagy éppen tél. De az odaadás mindig felemelkedést hoz, ez a rajzfilm, a „Kérdés és üzenet” hozta meg életem legnagyobb változását, ami aztán mindent meghatározott.

Megnyertem az Országos Amatőr filmfesztivált, és nem sokkal rá felvettek a Filmgyárba, ahol egészen 1974 és 1990 között a trükk-operatőrként majd rendezőként dolgoztam a Magyar Filmgyártó Vállalatnál. A Filmművészeti Főiskola kameraman szakán szereztem a diplomámat 1983-ban.

Tóth János operatőr volt a mesterem, tőle nagyon sokat lestem el, mert nála inaskodtam, ha nem volt éppen trükk-munkám. A Balázs Bélás filmjeim formavilága őt idézi, mert nagyon kedveltem azt az experimentális stílust, amit ő illetve Huszárik Zoli képviselt. 1976 és 1985 között a Balázs Béla Stúdió tagja voltam, ez idő alatt kétszer is vezetőségi tag. Itt készíthettem el az összes kísérleti filmemet.

Sorsforduló

A játékfilm nem izgatott különösebben, azonban szívesen lettem volna operatőr egy „nagy” filmben. De hiába diplomáztam le, egy rendező sem látott bennem fantáziát. Ekkor arra gondoltam, hogy ha írok egy jó fikciós forgatókönyvet, és odaadom azt Bacsó Péternek, akivel a legjobb kapcsolatban voltam az összes rendező közül, és tetszene neki, akkor semmi akadálya nem lesz annak, hogy egy játékfilmet én fényképezzek!

Ezzel a lendülettel vágtam neki, és egy áprilisi hétfő reggel bevittem a titkárnőjének azzal, hogy ha bejönne a Péter, adja oda neki, de nem sürgős. 11 órakor hívott a titkárnő, hogy „Bacsó elvtárs” várja az irodában. Izgatottan mentem fel az első emeletre, lehet, hogy végre operatőr leszek?! A Bacsó azzal fogadott, hogy üljek le, Terikének – a titkárnő – meg szólt, hogy hozzon egy szerződést.
Aztán hozzám fordult, hogy nagyon tetszett neki a könyv és mikor akarom forgatni? Köpni-nyelni sem tudtam, csak azt makogtam, hogy akár most nyáron. Nos így lettem öt perc alatt rendező, és ennek így kellett lennie – mondom ezt már némi malíciával, harminc évvel a sorsfordulóm után. Ugyanis ez nyitotta fel a szemem arra a fontosságra, hogy „ne magad keresd a világban, hanem a világot magadban” Vagyis a környezeted, a társadalom jelöljön téged a feladatodra és ne legyél önjelölt!

Tanítás

A tanítás is ilyen, én nem is akartam, de Gothár Péter felkért, hogy tanítsak a Filmművészeti Egyetemen, hát mentem tanítani, mert kijelöltek, és ennek lehet akár spirituális kiterjedése is. Hogy a képességeidet mindig a tükröződésben vedd észre. Ha a tükörkép éles, jó helyen vagy, ha homályos, akkor ne erőltesd a megfelelést!
1989-ben Balázs Béla díjat kaptam. Jelenleg a WERK Filmakadémia rendező tagozatán tanítok, valamint az ATHÉNÉ SZAKKÖZÉPISKOLA leendő Filmszínészeit oktatom, és vizsgáztatom.

Márpedig véletlenek nincsenek

Bemutatkozas Peter 2A filmek akadálymentesítése szívügyem. Az történt velem, hogy a Zimmer Feri utolsó forgatási napján egy lövöldözős jelenet közben gumilövedékkel majdnem kilőtték a szemem, a forgatás leállt, engem mentővel vittek a szemklinikára. A szembalesetem mindig is foglalkoztatott, mert teljesen érhetetlen volt, ahogy bekövetkezett.
Az említett jelenet forgatásán olyan helyen álltam, ahol kizárt volt hogy eltaláljon egy gumilövedék. Előttem volt a kamera az operatőrrel és a kameramannal, ráadásul a lövedék gellert kapott az ajtó keretén, tehát valami oka kellett hogy legyen ennek a balesetnek.

Aztán egyszer csak rájöttem: a vakok üzentek meglehetősen direkt módon, hogy vegyem észre őket, ha már olyan igazán nagy baj nem lett a szememmel. Egy áprilisi napon mentem be, több napos rettegő hezitálás után, a vakok állami iskolájába, mert azt már eldöntöttem, hogy vak fiatalokról fogok valami játékfilmet csinálni.

Akadálymentesítés

Az iskola igazgatónője örömmel fogadta a tervemet és attól kezdve bejárhattam órákra, foglalkozásokra, megismerni a vak gyerekek világát. Közben lassan megszületett a film forgatókönyve, amivel megkerestem Kálomista Gábort, és legnagyobb megrökönyödésemre elvállalta a filmet.

Én meg elkezdtem vak szereplőket keresni, ami életem leggyötrőbb és egyben legfelemelőbb castingja volt. Hogy nem a látóknak akarom elsősorban készíteni a mozit, hanem vakoknak, az már a próbák alatt vetődött fel bennem, és eszerint átírtam a forgatókönyvet is úgy, hogy az elképzelt narrátornak legyen helye. A kiválasztott fiatal vak szereplőkkel a forgatás előtt fél évig (!) próbáltuk a jeleneteket, ez pedig nem kis türelmet igénylő, kemény munka volt a tánc-koreográfiák miatt.

A film-alámondás ráadásul teljesen ismeretlen műfaj volt, semmi kapaszkodót, mintát nem találtam, mivel még soha nem készült film vakoknak. Ezeknek a moziknak az elkészítésében cél, hogy a vak néző ne legyen hátrányban a látóval szemben, másrészt lappang bennük egy kis, látóknak szóló rémületérzés: mi lenne, ha ő is vak lenne!

Érdekes, hogy az a félelmem, hogy a látó nézőket idegesíteni fogja az alámondás, már az első nyilvános vetítésen teljesen elmúlt. Sőt többen mondták, hogy egy új aspektust is kapott ezáltal a mozi. A forgatásnál és a vágásnál igyekeztem inkább a látókat kiszolgálni, mivel a vakoknak nem fontos, hogy a kamera milyen plánt vesz, vagy, hogy felső vagy alsó a kameraállás.

Azt gondoltam, hogyha egy vak és egy látó együtt mennek a moziba, mindketten valamilyen minőséget kapjanak. A Mozgókép Mindenkié Program ennek a munkának a folytatása és kiteljesedése.